Az az érzés, hogy valami hiányzik, mindannyiunkban ott él. Mint egy törött szélű csésze, amelynek a letört darabját keressük, hogy újra egész lehessen. Ebből a hiányból fakad a remény, hogy valahol létezik a másik felünk, az az egyetlen ember, aki tökéletesen illeszkedik hozzánk, és akit ha megtalálunk, a keresés véget ér. A szerelem eszerint egy szerencsés felfedezés, a végzet ajándéka, egy előre megírt történet, amelynek a végére kell érnünk.
Ez a gondolat egyszerre megnyugtató és kegyetlen. Megnyugtató, mert leveszi rólunk a felelősség terhét: csak keresnünk kell, és ha elég kitartóak vagyunk, a sors elénk sodorja azt, aki nekünk rendeltetett, de kegyetlen is, mert minden kudarcot, minden rosszul sikerült kapcsolatot a végzet tévedéseként vagy a saját vakságunk bizonyítékaként könyvel el. Ha az illeszkedés nem tökéletes, ha a törésvonalak mentén feszültség ébred, akkor ez nem az igazi. Akkor tovább kell állni, és folytatni a keresést a soha nem látott, de hitt tökéletesség után.
A megtalált egész illúziója
Aki a szerelmet megtalálandó tárgynak tekinti, az passzív szemlélője marad a saját életének. Vár. Jeleket fürkész az esőcseppekben, útmutatást remél a szél zúgásából. Minden új ismeretség egy vizsga, ahol a másiknak kell bizonyítania, hogy ő a hiányzó darab. Ez a hozzáállás nemcsak a másikra helyez elviselhetetlen terhet, hanem önmagunkkal szemben is türelmetlenné tesz. Minden saját hibánk, minden belső tökéletlenségünk azt a félelmet erősíti, hogy talán mi magunk nem vagyunk méltók a nagy találkozásra. Hogy a mi kezünkben törik majd darabokra az a bizonyos csésze.
A megtalálás ígérete mögött ott rejlik a csalódás bizonyossága, mert nincsenek tökéletes illeszkedések. Nincsenek emberek, akiknek a lelke hajszálpontosan a miénkbe simulna. Előbb vagy utóbb mindenki szembesül a másik érdességével, a szokások idegenségével, a gondolatok különbségével, és aki a tökéletes egységet kereste, az ilyenkor árulást érez. Úgy érzi, becsapták, és a keresés folytatódik egy újabb remény, egy újabb csalódás felé vezető úton.
Az építés felelőssége
Létezik egy másik út is, amely nem a megtalálásról, hanem az építésről szól. Eszerint a szerelem nem ajándék, amit kapunk, hanem menedék, amelyet mi magunk hozunk létre. Egy ház, amelyet közösen emelünk egy szeles hegyi úton, kőre követ téve, tudatos munkával. Ez a gondolat felelősséget ad a kezünkbe. A kapcsolat minősége nem a szerencsén múlik, hanem a döntéseinken, a kitartásunkon, az áldozatainkon. A szerelem itt nem egy érzés, ami megtörténik velünk, hanem egy cselekedet, amelyet nap mint nap végrehajtunk.
Ez az út azonban legalább annyi veszélyt rejt. Az építés könnyen válhat kényszeres munkává, ahol már nem a menedék melegsége a cél, hanem maga az építkezés. Az ember hajlamos beleszeretni a saját erőfeszítéseibe, és akkor is tovább rakja a falat, amikor a ház már rég nem ad oltalmat, csak a befektetett munka emlékét őrzi. Hol a határ a kitartás és az önpusztító ragaszkodás között? Meddig érdemes javítani egy papírfalat, amelyet újra és újra átszakít a vihar, és mikor kell belátni, hogy az alapok rossz helyen vannak?
– Néha úgy érzem, nem otthont építünk, csak falat a szél ellen. És a szél mindig utat talál. Elfáradtam – mondta a férfi, miközben az eső a vékony falakat verte.
– Én meg attól félek, mi van, ha megtalálod a tökéletes házat, de te magad nem vagy méltó hozzá? – felelte a nő. – Ha a te lépteid recsegtetik meg a padlót?
Két út, két tévedés
Aki csak keres, sosem érkezik meg. Aki csak épít, könnyen a saját műve börtönébe zárja magát. Az első a tökéletes érzést hajszolja, és elszalasztja a valóságos embert. A második a tökéletes cselekedetet ismétli, és közben elfelejti érezni. Mindkét út tévút lehet, mert figyelmen kívül hagyja a lényeget: a másik embert, aki szintén keres és épít, a maga tökéletlen módján.
A szerelem talán nem egy tiszta lappal induló, hibátlan rajz, amelyet csak meg kell találnunk. Lehet, hogy inkább egy már megkezdett, foltokkal és elmosódott vonalakkal teli papírtekercs, amelyre mi írjuk a folytatást. A kezünk néha remeg, a tinta néha elfolyik. A kérdés nem az, hogy a rajz tökéletes-e, hanem hogy van-e mellettünk valaki, aki hajlandó velünk együtt folytatni, a hibák ellenére is.
– Építésről beszélsz, de korhadt fából nem lehet házat emelni – mondta a nő csendesen. – Mi van, ha valamit nem arra szántak, hogy menedék legyen?
– Te pedig a keresésről – nézett rá a férfi. – De mi van, ha minden fa hordoz valami hibát? Ha a feladat nem a tökéletes gerenda megtalálása, hanem annak a megtanulása, hogyan illesszük össze a darabokat, amelyek nekünk adattak?
A közös lépés
Talán a kérdés eleve hamis. Talán nem kell választani a megtalálás és az építés között. Lehet, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól. Az ember megtalál egy helyet, egy lehetőséget, egy másik embert, aki mellett érdemesnek tűnik letelepedni. Ez a megtalálás adja a reményt és az első lendületet, de a menedék nem áll magától. Azt építeni kell, közösen. Az alapokat lerakni, a falakat felhúzni, és újra meg újra megerősíteni őket, amikor a vihar tépázza.
A szerelem nem a kész épület, hanem a közös, szüntelen munka. Nem az a fontos, hogy soha ne legyenek repedések a falon, hanem hogy mindketten készen álljunk kijavítani őket. A remény nem a tökéletes otthonban rejlik, hanem abban, hogy találtunk valakit, aki hajlandó velünk tartani a gerendát a szélben.
Nem a sors ajándékát kell várnunk, és nem is egyedül kell felépítenünk a semmiből. Talán csak annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk azt, akivel érdemes építeni, és akinek az építkezés legalább annyira fontos, mint nekünk.
A szerelem nem cél, ahová megérkezünk, sem erőd, amit végleg felépítettünk, hanem az a közös mozdulat, ahogy a sötétben egymásnak tartjuk a lámpást, hogy megvilágítsuk a következő lépést az úton.